Amikor a szavak marnak

Verbális bántalmazás a mindennapokban.

Írok egy kicsit a barátnőmről. A kerekedő történet előszava legyen egy-két adat: Gyönyörű, igényes nő, 80 kg,173 cm, 37 esztendős. Nála tudatosabb embert nem ismerek. Mindent kivizsgáltat, megnézet, megfogadja a szakemberek tanácsait….

Óriási öröm érte, ha a Mindenható is úgy akarja, nyáron ölében tarthatja első gyermekét, megélheti az anyaság varázslatos világát.

Eddig volt mese habbal a mai bejegyzésem.

A következő mondatokat kapja nőktől:

“Aki ilyen kövér, annak egy 2 órás előzetes orvosi konzultáción kell résztvennie, hogy ne hízzon 6-7 kg-nál többet”

“Ne reménykedjen, hogy negatív teszteredményt kap, mert ki tudja mennyi minden lesz kóros a gyereknél?! A kövér anyukákáknál így szokott lenni.”

“Reméljük nem sokat fog hízni, mert megfullasztja a gyerekét a szülésnél.”

“Na legalább vérnyomása nincs, így nem biztos hogy lesz méhlepény infarktusa a gyereknek.”

“Nem érdemes izgulni a vetélés miatt, mert egy csomószor úgysincs jele, egyszer csak valamelyik ultrahangon nem lesz szívhang.”

Verbális bántalmazás járvány van. Mentális egészségtelenség. Mennyi önmagával nem azonos, önmagától távol lévő, fájdalmait, sérelmeit bástyával körbeépítő ember van? Mérhetetlenül szomorú. Talán a legszomorúbb ebben az, hogy annyira eltávolodtak már önmaguktól, annyira nem tudnak kapcsolódni önmagukhoz, hogy észre sem veszik, hogy bántalmazók, és karmaikkal sérülést okozhatnak.

Mi lenne, ha háború lenne? Ha már a kegyetlenségek békeidőben ilyen szépen bemocskolják a mindennapi örömeinket?

Tudom, tudom nem kell felvenni ezeket stb., de igazán miért nem? Miért kellene nekem érzéketlennek lenni és falat építeni? Kezdjék el ők a sajátjukat lebontani!

fotó: Kasia Derwinska

Szerző:

Kalocsai Adri

Arról beszélek, amiről mások nem akarnak, vagy nem tudnak: a tabuinkról, a tabuimról, a tabuidról. Társadalmi bukásainkról, a szégyenletesnek tartott, titokként kezelt kérdésekről.