Autizmus sorozat: Judit és Gergő története

Autizmus sorozat 3. rész

„Az autizmusával együtt jobb embernek látom bárkinél”.

Bemutatkoztam. Oldva az ismeretlenség okozta feszült szociális helyzetet, elhadartam Juditnak, miről is szólna a beszélgetésünk: olyan nem direkt és akaratlan módon, de ismeretlenül mély és intim belső működés kitárására kértem őt. Nem utasított el, könnyen összehangolódtunk. Így mesélni kezdett a 17 éves Gergőről, s a várandósság alatt megélt spirituális élményéről. Mélyen megindított, éreztem a vér megállt áramolni bennem néhány pillanatra.
Az 1. ultrahangon üres petezsákot láttak a monitoron, 10 kegyetlen nap követte. Ha a következő ultrahangon nem látszik fejlődés, a várandósságnak vége lesz. 3 nap pokoli lélekállapot után, Judit álmodott: egy kisfiúval, aki annyit mondott neki: „ne aggódj, jól vagyok”.
Így is volt ez a 36. hétig, amikor megindult a szülés, amely gyors, de nem komplikáció mentes volt. Valahogy sem Gergő, sem Judit nem volt az emberi világban. Érzéstelenítés nélkül, mégis teljes kábulatban érezte Judit a pergő órákat, Gergő pedig folyamatosan vissza-vissza csúszott az addig otthonát adó méhbe, végül összetört fejjel, és bevérzett szemmel érkezett meg. Ez az élmény volt az első állomás, amivel komoly feladata volt Juditnak, anyaként.
„Sokáig gyötrődtem a szülés miatt, hogy biztosan akkor esett baja, mert nem voltam elég ügyes, más anyukák pikk-pakk kinyomják a gyereket”.

Eltelt az első néhány év, ahol már megjelentek a nem szokványos fejlődési jelek:
„Szeretett kalapálni, megnézni dolgokat fejjel lefelé, utált kint lenni, nem szerette, ha énekelek vagy mesét mondok”.

Anyaként önmagát hibáztatta, biztosan ő csinál valamit rosszul. Ezeket az érzéseit nem volt kivel megosztania. Vívódása hozta, hogy megvizsgáltatták a kisfiát egy nyírségi kórházban, mélyen már érezte ez talán autizmus. Azonban akkor és ott kizárták ezt a szakemberek, mert Gergő barátságos volt, és a vizeleteredmény (akkor új módszernek számító érték) rendben volt. Megkésett fejlődés indokával megveregetve vállát hazaküldték.

„Miután szerintünk a gyermekünk autista volt, így 5 évesen elvittük a Debreceni Autizmus Ambulanciára…..ott kaptuk meg a diagnózist végül.” Ez számára megkönnyebbülés volt. Amit érzett, azt már a külvilág is igazolta, és lett elég belső ereje ahhoz, hogy a szokványostól eltérő igényű gyermekét úgy nevelje, ahogy neki jó, és ne úgy, ahogy a világ elvárja.
„Nehéz volt, hogy a külvilágban egy hisztis gyerek volt, és beszólogattak…” A két világ közötti létezés, komoly munkát kívánt tőle. Őszintén mesélt arról, hogy hosszú és nehéz volt az elfogadás útja, de mint mondja „Gergő nagyon jó tanítómesterem volt….Eleinte, szégyelltem a viselkedését, de nem rá haragudtam, hanem magamra, hogy milyen anya vagyok.”

És mi változott?
Elmesélt egy történetet, egy ovis rendezvényről: Kisfia sírt, ordított, nem akart bemenni. Majd „egy kapcsoló átállt a fejemben: az én gyermekem nem szereti az ünnepségeket, tehát nem vihetem ünnepségekre. Kinek kell megfelelnem? Kinek akarok jót? A gyerekemnek. Innentől igyekeztem úgy tenni, hogy ne zökkenjen ki a békéjéből.”
És ennek az elfogadásnak meglett az eredménye.
„Ahogy elfogadtam, lenyugodott…Később már mi is jártunk ünnepségre, sőt önként szerepelt.”
Amíg a színpadon nézte a gyufaárus lány történetét mesélő Gergőt, Juditot megrohamozta a múlt, eszébe jutott a gyötrő aggodalma a kisfiáról: valaha fog beszélni?
„Zokogtam, borzasztó büszke voltam rá. Kicsit magamra is, hogy íme megvan a türelem gyümölcse. Katarzis volt.”

Ezt már egyedül élte meg, egyedül jutott el ehhez az érzéshez, az eredményhez. Az édesapával évekkel előtte elváltak útjaik. Ritka találkozás jellemzi az apa-fiú kapcsolatot.
Sok-sok belső munkán, külvilági harcon van túl, amelynek eredménye, hogy „szimbiózisban élünk Gergővel”. Judit élettől kapott feladatát már teljes nyugalommal, és higgadtan meséli:
„Nekem volt szükségem arra, hogy jobb embert neveljen belőlem”.
És néhány útravaló Judittól, melynek olvasásakor joggal tört fel bennem az érzés, hogy ezek a tanácsok tulajdonképpen minden szülő számára alapelvek lehetnének, hiszen gyermek az gyermek, bélyeg nélkül ugyanarra van szüksége: elfogadni, amilyennek érkezett közénk.
„Ne keresd a hibást.
Csak a gyereked számít.
Tanuld meg mi jó neki, és éljetek úgy!
Türelem, türelem, türelem! Soha ne hord le azért, hogy oldd a saját feszültségedet!
Tegyél meg érte mindent! Hord fejlesztésekre, különórákra, amire csak szüksége van.
Soha ne szégyelld! Légy büszke rá.
SZERESD!”

Fotó: Anja Bürer

Szerző:

Kalocsai Adri

Arról beszélek, amiről mások nem akarnak, vagy nem tudnak: a tabuinkról, a tabuimról, a tabuidról. Társadalmi bukásainkról, a szégyenletesnek tartott, titokként kezelt kérdésekről.