Erő, kitartás, bántalmazás, hét gyermek nevelése

Szerző: Schubert Orsolya Szerkesztő: Kalocsai Adrienn

Az idősgondozóként dolgozó 7 gyermekes anyuka 3 évvel ezelőtt döntött úgy, hogy kilép egy rossz házasságból, melyet 14 éven keresztül próbált megmenteni. A volt férj komoly alkoholproblémákkal küzdött és az utolsó 2 évben függősége agresszívvá tette – ez nem egyszer fajult tettlegességig is. Jelenlegi élettársa 6 évvel fiatalabb nála, a hetedik, legifjabb gyerek pedig már az új kapcsolat gyümölcse. A családanya nem titkolt vágya az önfejlesztés, a közeljövőben szeretné elkezdeni a pszichológia szakot.

Saját döntéséből vette fel velünk a kapcsolatot, hogy meséljen tabuiról név nélkül: a családon belüli erőszakról, a lelki és fizikai bántalmazásról és arról, hogy hogyan lehet új életet kezdeni hét gyermekes anyaként, volt feleségként, nőként.

Mindig nagy családot szerettél volna?

Egyáltalán nem, 17 éves koromig nem is akartam gyereket. Két, nálam jóval fiatalabb öcsém van, őket gyakorlatilag én neveltem. Főztem, mostam, takarítottam, sokszor csak 9 után tudtam leülni a könyveim elé, pedig mindig is a továbbtanulás volt a célom.

És most mégis 7 csodás gyermek édesanyja vagy. Hat gyermeknek adtál életet az előző párkapcsolatodban. Nem működött a kapcsolat, mégis nagycsaláddá váltatok.Nagyon sokáig működött, sőt jól működött, nagyon szerelmesek voltunk egymásba a volt férjemmel. A problémák akkor kezdődtek, amikor kiment dolgozni 9 hónapra Angliába. Megszabadult tőlem, tőlünk, nem volt akkora teher a vállán és megéreztem rajta a szabadságvágyat. Esténként, ha telefonáltuk, hallottam a hangján, hogy ivott. Ez egyre gyakrabban fordult elő. A végén már egyáltalán nem küldött nekünk pénzt, abból éltünk, amit én meg tudtam keresni idősgondozásból a gyerekek mellett. Egyszer ráéreztem arra is, hogy más nőkkel beszélget. Erre többször is rákérdeztem, de ő végig tagadta. Aztán egyszer az egyik „beszélgető” partnere rám írt a Facebookon, hogy pontosan mi is van közöttünk a férjemmel, így már be is bizonyosodott a megérzésem. 

Amikor végleg hazajött, először csak a gyermekünk ballagására akart jönni, utána az volt a terv, hogy elköltözik. Végül velünk maradt, megbeszéltük a dolgokat, úgy láttam, hogy még működőképes lehet, lesz is a dolog, napi 1-2 sört pedig akkor még meg tudtam bocsátani.

Itt még csak 4 gyermeketek volt, ha jól tudom.

Igen az utolsó 2,5 évben született még két gyermekünk, gyors egymásutánjában. Az utolsó közös gyermekünk születésénél valami megtört benne, egyre inkább éreztem, hogy valami nem jó, hogy ez mégsem fog működni. Alkalmi munkákból élt és ekkor éppen egy pálinkafőzdében kapott állást – mondanom sem kell, hogy ez mivel járt. A korábbi, még úgymond normális keretek egyre inkább tolódtak kifelé, a kettőből négy, majd nyolc sör is lett. Eljött az az idő, amikor reggel elment itthonról, beült a kocsmába, délben hazajött aludni, majd délután visszament folytatni az ivást. A házasságunk utolsó másfél évében vált agresszívvá, de ez is fokozatosan történt.

Kép: Darko Topalski

Bántalmazás és változás

Pontosan milyen agresszivitásról, bántalmazásról beszélsz?

Az elején leginkább csak szavakkal bántott. Megalázta női mivoltomat, folyamatosan azt szajkózta, hogy sehova nem fognak felvenni, nem lesz soha munkám és persze, hogy gyereket nevelni és főzni se tudok. 2016 márciusában kiharcoltam ellene egy rendőrségi távoltartási végzést: az utcán sétáltunk és azért kezdett el ütlegelni, mert nem adtam neki 30.000 forintot. Ekkor nagyon rövid ideig, másfél hónapig még próbálkozott a változással, de hiába. Közben már szeretőt is tartott, akivel én is beszéltem, hagytam volna, hogy együtt éljenek, kiléptem volna már a házasságból, de annyira erőszakosan magához lácolt és belém ültette, hogy semmire nem vagyok jó, hogy nem ment.

Mi volt az a pont, amikor úgy döntöttél, hogy kilépsz ebből a bántalmazó kapcsolatból?

2017 januárjában már nem érdekelt semmi. Ekkorra jutottam el odáig, hogy már semmi nem kötött össze vele. Se a szeretetem, se a sajnálatom, se a pénz – hiszen azt is gyakorlatilag én termeltem ki mindannyiunk számára. Járt már hozzánk egy ideje a gyermekjóléti szolgálat, a gyermekvédelem, kijött a vezető óvónő családlátogatásra, a családgondozó pedig nem egyszer próbált meg beszélni vele a változásról. Ott tartott a folyamat, hogy ha én nem lépek, elveszítem a gyerekeimet. Februárban megpályáztam egy önkormányzati bérlakást, amit 2 hét alatt meg is ítéltek nekem a rendkívüli helyzetre való tekintettel. Eljött az én, a mi időnk.

Ez az a pont, ahol véget ért a tortúrátok?

Itt még nem teljesen, az utolsó héten is küzdött azért, hogy maradjak vele, neveljük együtt a gyerekeket, de látta, hogy rendíthetetlen vagyok. Három nappal a költözés előtt egy nagy konyhakéssel a kezében várta, hogy elaludjak, s közben folyamatosan mondogatta, hogy megöl, amint lehunyom a szemem. Persze ittas volt megint. A gyerekek is hallották az egészet, nagyon féltettem őket. Szóltam az egyik öcsémnek, aki át is sietett hozzánk és lekevert egy nagy pofont a volt férjemnek. Ez a pofon kellett neki ahhoz, hogy észhez térjen és a hátra lévő pár napot már szótlanul töltöttük el, átnéztünk egymáson.

Korábban is a gyerekek előtt bántalmazott?

Szinte mindig, minden vitát hallottak a gyerekek. A nagyobbik fiam már többször szólt oda az apjának, hogy álljon le ezzel a viselkedéssel. Volt is egy időszak, amikor – nem a legjobb szó – őt pécézte ki magának, s a fiam leülni nem tudott anélkül, hogy az apja ne kössön bele. Nem is nagyon keresi a társaságát, pedig jelenleg is jár hozzánk, a kisebbek viszont mindig nagyon örülnek, ha átjön.

Az önmegvalósítás

Említetted, hogy tanulni szeretnél, de erre nem volt lehetőséged korábban. Miért éppen a pszichológia érdekel?

Szerettem volna továbbtanulni, de nem így hozta az élet. Nem bánom, mert akkor lehet túl nagy teher lett volna nekem. Az OKJ tanfolyammal egy kicsit visszarázódtam a tanulásba, érettebb is vagyok, mint 17 évesen.

A pszichológia pedig már tinédzser korom óta érdekelt, de 2016-ban fogalmazódott meg bennem igazán a cél. A nagyfiam 6. osztályos volt, amikor az apja szívinfarktust kapott. Nekem kellett újraéleszteni, amíg kijöttek a mentők. A fiam teljesen kikészült utána, rettegett mindig, ha elment otthonról, hogy magamra hagy és megint egyedül kell megküzdenem valamivel. Erről a mai napig nehezen tudok sírás nélkül beszélni.

kép: Darko Topalski

Hogyan látod megvalósíthatónak, hogy a nagycsaládos lét mellett tanulj?

A kulcs továbbra is a logisztika lesz. Levelező szakra mennék, így hétvégén a gyerekekre a párom tudna vigyázni. Takarítás közben meghallgatok egy-egy előadást, vagy amikor a gyerekek iskolában vannak elolvasom az anyagokat. Most autodidakta módon igyekszem képezni magam. Teljesen más úgy elkezdeni egy szakirányt, hogy az ember azt csak és kizárólag önmagáért teszi, nem szülői nyomásra vagy azért, mert az társadalmi elvárás.

Támogat a családod abban, hogy fejleszd magad?

Igen, rengeteg bíztatást kapok. Nem tudom mikor fogom elkezdeni, lehet csak 40 évesen, de mindenért meg kell dolgozni és mindennek eljön a maga ideje. Rangsorolni kell a dolgokat, így ez egy kicsit kitolódik. Hogy mikor, az nem számít, a célt kitűztem magam elé.

Mi az, amit tanácsolni tudnál a hasonló helyzetben lévő anyáknak, feleségeknek, bántalmazott sorstársaidnak?

Ami a legfontosabb lenne, hogy az anyukák, feleségek figyeljenek magukra, hogy ők hogy érzik magukat egy kapcsolatban. Mert, ha a nő boldogtalan, mindenki más is az lesz, ez mindenre rányomja majd a bélyegét. Ha valaki nem érzi jól magát egy kapcsolatban és tudja jól, hogy azon már nem lehet javítani, ne várjon a szakítással. Hatalmas tévedés az, hogy a gyerek összetartja a családot. Ráadásul a gyerekkel teszünk rosszat, ha mégis ebbe a hitbe ringatjuk magunkat és bevállaljuk.

Kalandvágyból szemétszedés, lelkesedésből környezettudatosság

Szerző: Kalocsai Adrienn (Tabuk Hangja) Szerkesztő: Barna Dóra (újságíró)

Fotó: Sustainable Travelers

3 fiatal 6 ország, több tonna szemét. Eredmény: tisztább környezet és gyönyörű installációk.

Ma már tudatosan szedik a szemetet, amit látnak abból pedig kreatív installációkat készítenek, amit meg is osztanak facebook felületükön. Sustainable Travelers – így lehet őket megtalálni.

Azt mondják nem volt céljuk, hogy szemétszedő aktivistává váljanak. Az tette őket azzá, amit útjuk közben láttak. Kalandvágyból indultak el, de mélyen környezettudatossá váltak. Mert szemét mindenhol volt nem is kevés. Végül egy óceánpartot szabadítottak meg a felelőtlen emberek milliónak szemetétől. Amit maguk után hagytak azt végül megköszönték nekik a helyiek. Lelkesedésük töretlen: újra nekiindulnak. Ezúttal már pontos céllal és remélik példájuk nyomán mások is vigyázni fognak a környezetükre.

Mikor és miért keltetek útra? Merre jártatok?

Dani: 2018 októberében indultunk útnak. Utazni szerettünk volna, felfedezni a környezetünket és egy kicsit élni azt! Ja és persze nekem nagyon nagy löketet adott az utazás megvalósításában az, hogy alapvetően én autószerelő vagyok. 6 évig űztem a szerelést, ezért nap, mint nap szembesültem azzal, hogy olyan hibákat javítok autókon, amik csak a tervezett avulás miatt következhettek be…hasonlítgattuk az alkatrészeket régi negyven éves autókéhoz, hogy azon csak természetesen öregszik, az új pedig már megsemmisült 2 év alatt…  Ezt csak azért írom le, mert az ilyen kis apró részletek miatt nem tudtam azonosulni a szakmában dolgozó autószerelő létemmel :D. Hát Szlovénia, Olaszország, Franciaország, Spanyolország, Portugália, Katalónia, de mondjuk ezek közül az országok közül legjobban Portugáliát ismertük meg, és Spanyolországban is sok helyen jártunk.

Timi: 2018 októberében indultunk ketten a Danival és a kutyámmal. Azelőtt még egészen más tervek voltak a fejünkben. Eredetileg egy másik párral indultunk volna el az útra, akikkel volt egy közös kis zenekarunk. Nem volt más célunk, mint az utcazenélés és megismerni és bejárni más országokat.
Aztán ez az indulás előtti napokban teljesen megváltozott, és csak mi keltünk útra. Akkor még nem is sejtettük, hogy az egész utazás alatt bármit, amit eltervezünk, az soha nem úgy lesz.
Az első úti célunk Dél-Franciaország volt. Bő egy hónapot töltöttünk a Pireneusok lábánál egy Workawayen. Onnan utaztunk át Andalúziába, egy újabb Workaway-re, és január végén csatlakozott hozzánk a Patri. A további hónapokban bejártuk Spanyolország egy részét és majdnem teljes Portugáliát. És mások is csatlakoztak hozzánk.

Patrícia: Én 2019 januárjában csatlakoztam Timiékhez. Mindigis szerettem volna utazgatni, világot járni, így érettségi után elkezdtem kisebb utazásokkal Európa nagyvárosait bejárni, aztán már egy hosszabb utazást kezdtem tervezgetni, amiből lett ez a spanyol és portugál körút.

Milyen szerepe volt a környezetvédelemnek az életetekben az utazás előtt?

Dani: Mindig is fontos volt a környezet, de semmi komolyabb.

Timi: Az utazás rengeteg dolgot megváltoztatott az életemben. Elkezdtem jobban figyelni magamra, az egészségemre és a környezetemre. Sokkal közelebb kerültünk a természethez, és szörnyű volt látni, hogy mi, emberek, hogy pusztítjuk azt. Például azelőtt nem vettem észre, hogy a szemét mekkora problémákat okoz, de az út alatt szemtől szembe találkoztunk vele, és ugyan sosem dobtam el a szemetet azelőtt, de most már arra törekszem, hogy ne is vásároljak szemetet.

Patrícia: 2016-ban vegán lettem és ezáltal kezdtem el tudatosabban odafigyelni a környezetvédelemre, valamint a kevesebb szemét termelésére.

Hogy telt egy napotok?

Dani: Hát erre nehéz válaszolni, mert mindig máshogy. Ez az utazásnak egy járulékos velejárója, hogy mindig minden egy pillanat alatt megváltozhat. Szóval pl. vadkemping közben fontossági sorrendek vannak: 1 Víz 2 Kaja 3 szállás, ha ezek megvannak, akkor jöhetnek a közös projektek, mint pl. a Sustainable Travelers  stb…

Emlékeztek arra a pillanatra, beszélgetésre, amikor az utazásotok irányt vett, és eldöntöttétek, hogy az óceánpart megtisztítása lesz az utazás célja?

Dani: Felejthetetlen örök nap marad, amikor Quarteirában összeszedtük magunk körül a szemetet, és végül estére egy egész kisebb erdőt is kitakarítottunk ott.
Hihetetlen hálás érzés, ahogy a teljesen szétszemetelt természet visszanyeri szépségét, eközben többen segítenek és megköszönik, amit csinálunk, majd azt látni, hogy ahol előbb szemétkupac volt ott most gyerekek futkároznak a természetben. Nagyon jó lelki egyensúlyt ad, hogy az általunk összegyűjtött szemét nagy része pont az utazóké. Ezek hatására már aznap megszületett a Sustainable Travelers.

Timi: Hát azt hiszem mindannyiunknak egy emlékezetes pillanat marad, amikor ezt kitűztük célunknak. Igazából az utazás hozta magával az ötletet, nem volt kérdés, hogy miért ne csináljuk, és a legmegnyugtatóbb az volt, hogy nincs mit veszítenünk.

Patrícia: Igen, éppen Quarteiraban voltunk, még csak pár hete utazgattunk együtt, de nap, mint nap feltűnt a rengeteg szemét a tengerpartokon, erdőkben, akármerre jártunk. Ekkor jött az ötlet, hogy elkezdjünk szemetet szedni, ezt az élményt megosztani és így másokat is erre inspirálni.

Fotó:Sustainable Travelers

Biztonságos volt az utazás? Hogyan fogadtak Titeket az ott élők?

Dani: Mindenki pozitívan fogadott minket, nagyon sok szeretet van az emberekben, ezért biztonságosnak éltük meg, de szerencsére nem is volt senkinek semmi baja. Egyedül a kutyánkat, Cora-t kellett állatorvoshoz vinni, egy dél-spanyol kisvárosban keresgéltük a rendelőt, megpróbáltunk megkérdezni angolul egy helyi nénit, hogy merre lehet az állatorvosi rendelő, aki természetesen egy mukkot sem értett az angolból, de annyira segítőkész volt, hogy végül kézzel lábbal lekommunikáltuk a dolgokat és még azt is felajánlotta, hogy elvisz minket kocsival

Patrícia: Meglepően biztonságos és szerencsés utunk volt, semmi negatív dolog nem ért bennünket. Minden helyi nagyon kedves és befogadó volt.

Hogyan látjátok az Ibériai félsziget környezetvédelmi szemléletét? Van olyan ötlet, amit itthon fontosnak éreznétek megvalósítani?

Dani: Én azt tapasztaltam, hogy nagyon sok a szemét, viszont mindenhol van kuka, ami nagyon jó. Ott is van aki a természettel összhangban él, és valaki meg csak kihasználja. Mi ezért is szeretjük kitakarítani ezeket a helyeket, mert ha nincs szemét te is jobban ügyelsz a szemetedre! 

Timi: Más oldalról ismertük meg az Ibériai félszigetet, inkább a hétköznapi emberek mentalitása felől. Sokkal több időt töltenek a természetben, mint a magyarok.

Van különbség a mediterrán nemzetek hulladékkezelése és a hazai között? Gondolok itt a közterületen elérhető hulladéktárolókra, vagy azok minőségére?

Dani: Sokkal több közterületen elérhető hulladéktároló van, és sok helyen van szelektív is! Sok más megvalósítást is látni kint, de azt nem tudom hogy azok jobbak-e összességében. Az az igazság, hogy a legjobb az lenne, ha nem termelnénk ennyi szemetet.

Timi: Spanyolországban és Portugáliában is mindenhol voltak nagy konténer kukák, ez nagyon pozitív volt, viszont szelektív gyűjtőkből ott is kevéssel találkoztam.

Milyen típusú hulladék a jellemző a parton? Van olyan, ami mintegy szimbóluma lehetne az ember természetromboló magatartásának nyilván a mennyiségen kívül?

Dani: Mindenhol mindenféle és mindenhol más..:) A parton apró, felismerhetetlen műanyagdarabkák milliói. A tengerparti zöld parkolókban, a minden mellett szaros pelenkák százai. Sajnos nyomot hagy a szemetelés tudatossága is!

Timi: A legtöbb helyszínt más szemét jellemezte, valahol például nyalókapálcikából, máshol szétfoszló műanyagzacskóból volt a legtöbb.

Patrícia: Számomra a legfeltűnöbbek például a nyalóka pálcikák és különböző halász hálók voltak.

Fotó: Sustainable Travelers

Nagyon tetszenek az instagramon közzétett képeitek, melyek a parton talált szemétből készített installációitokat mutatja be. Ez a művészeti megközelítés egyszerre szomorú és realisztikus. Volt vele célotok?

Dani: Az a cél vele, hogy egyre nagyobb legyen a galéria, de legyen véges, mert akkor elértük hogy nincs több szemét!

Timi: Minél több totem készül, annál jobban írja le a probléma nagyságát. Az összes egy természeti kincsnél készült, ahova már sajnos beolvadt a szemét.

Patrícia: Célunk vele, hogy bemutassuk, a szemét mennyire beleolvadt a természetünkbe, már-már annyira, hogy az fel sem tűnik.

Installáció készítője: Busch Tímea

Láttatok ott edukáló táblákat, vagy olyan segítséget, ami a kevesebb hulladék eldobását célozza?

Dani: Voltak táblák, de nem olyan feltűnően sok, viszont a kuka a legeldugottabb tengerparton is ott volt!

Timi: Volt egy kevés tábla, vagy csikktartó.

Patrícia: Pár táblával találkoztunk, amik arra hívták fel a figyelmet, hogy ne szemeteljenek. 

Szerintetek, miért olyan nehéz rávenni az embereket, hogy lehajoljanak a szemétért, és ne elsétáljanak mellette?

Dani: Az emberek ezzel nem foglalkoznak. Szerintem a legtöbb ember azt gondolja, hogy ő is dolgozik, azt a szemetet is majd ki fogja valaki szedegetni a szúrós bokorból meg az állatok gyomrából stb.. Amíg az embereknek fentről nem mondják, hogy ez probléma, addig az ember elég nehezen fog ezzel a problémával foglalkozni.

Patrícia: Szerintem alapvetően nem lenne nehéz erre ösztönözni az embereket, mindenkinek zavaró a nem odaillő szemét. Csak sokan viszolyognak attól, hogy szemetet szedjenek a földről, amíg nem vettek részt egy szemétszedésben.

Itthon is szeretnétek ezt folytatni? Hogy látjátok a magyar társadalmat környezetvédelem, természettisztelet szempontból?

Dani: Persze, a Sustainable Travelerst itthon is folytatjuk. Célunk hogy mindenkinek érdeke legyen a tiszta környezet.

Timi: Vannak kezdeményezések, amik nagyon pozitívak, de remélem, hogy több figyelmet, és támogatást fognak kapni a jövőben.

Patrícia: Míg az elmúlt évben itthon voltunk ugyanúgy folytattuk a projektet, csupán másokon ügyködtünk. Szerintem Magyarországon is megvannak a kezdeményezések különböző szervezetek által.

Terveztek most utazást?

Dani, Timi és Patrícia (hasonló lelkesedéssel válaszolt – a szerk).:

IGEN!! Október elején indulunk! Jelenlegi terv: Ausztria, Németország, Hollandia, Belgium, Franciaország, Spanyolország, Portugália, Tenerife. De persze ez még teljesen más is lehet!

Fotó: Sustainable Travelers

Korona után – Back to normal?


Reméltem ez a járvány tanít és újrastrukturálhat több mindent a társadalmi működésünkben  vagyis az azt alkotó egyének életében, de most nem úgy tűnik ez az a járvány vagy ez az a társadalom, ahol ez létrejön. 
Két hónap bezártság adott-e annyi belső munkát, hogy ne ketrecünkből kiszabaduló vadállatként éljük meg a friss levegő ízlelését és  a rohanást a vadonba? 


Kérlek félre ne értsd vagy magyarázd, nem arról van itt szó, hogy gond lenne a tolongó sor fagyizónál, újra ovibajárás, a közösségi élet, vagy a sugarat hányó bulizós magyar a budapesti Király utcában. Ez bőven túlmutat ezen a kérdésen.

Arról lamentálok épp, hogy volt-e tanulsága, vagyis inkább látjuk-e a magunk életére vonatkoztatott tanítást? Vagy esetleg ismét vállatvonva ráfogjuk világunk jelenét, hibáit, alakulását a nagyhatalmi érdekre, az arctalan hatalmakra, a pénz-hatalom örök duettjére, vagy akár a természet rendjére? Vírusok voltak-lesznek, jönnek-mennek elve alapján.
Szerintem szükséges a járványt az egy-egy ember szintjén nézni pl. munkával, iskolával, pénzzel, barátsággal, házassággal, önmagunkkal stb. kapcsolatos változásait.


Néhány példa:
Megéljük-e

–  a munka megtartásának pillanatnyi örömét, akik nem veszítettük el az állásunkat, vállakozásainkat?-  az egészség és annak megőrzésének örömét-  a csend és hang általunk választott jelenét?


Gondolunk-e

– az anyagi helyzet és a pénz beosztásának újrahúzására? 

– az utazáshoz való viszony megváltozásárara, a hazai turizmushoz való viszonyra?

– a fogyasztói kultúránkra, a ruha és élelmiszer vásárlási szokásainkra, azok szükségességére és szükségtelenségére?


Látjuk-e

a környezetszennyezéshez való viszonyunkat, milyen eredményt hozott az emberiség ajtó mögött maradása a levegő tisztaságában, a fogyasztási preferenciák termelési csökkenéseiben?

– mások nehézségeit és akár sajátunk közötti hasonlóságokat, 

– a barátságainkat, kapcsolatainkat, családunkat, melyek lecsupaszítva manírok nélkül mutatták meg magukat az elmúlt hónapokban?


Akarjuk-e mindezt látni, megélni és ezzel újrakezdeni? Akarunk-e döntést hozni, hogy nem térünk vissza teljesen az előző életmódhoz, élethez, hanem alakítunk rajta? Akarunk-e merni változtatni magunkon, fejben, lélekben, környezetben?
Én mindenképp. Tanítás érkezett, megnézem mit értettem most meg belőle, a magam életét tekintve. Van irány, amiben megerősített, s van mire felhívta a figyelmemet, a látóterembe hozta .

Kép: Banksy – street artist

Tabuk Tabuk nélkül

Azért felemelő ezekkel a “nehezebb” témákkal foglalkozni, mert az Élet összerendez olyan emberekkel, akikkel kialakul egy energiaáramlás, és szinte ismeretlenül mélységig jutunk.
Akikkel egy beszélgetés alatt valódi csendtörés jön létre, tabuink kölcsönösen asztalra kerülnek és a kapcsolódások csodás élményt adnak.

Sok a lelkes, sok a hang, sok a szakértő, de mondhatom közülük, azokkal tudok igazán alkotni, akikkel a kapcsolódás létrejön.

Volt és lesz olyan, ahol hiába volt meg a szakma, nem tudunk addig együtt alkotni, amíg falak vannak. Stabil rés nélküli bástyák, melyet a sérülés téglái tettek egyre magasabbra.
Tudom, mert fájdalmas úton romboltam le én is a sajátomat. Félelem, fájdalom, bátorság és erő kellett a bontásomhoz. És még több erő a nem újraépítéshez, mely élethosszig feladat.

Mindenki más, mégis egy közös pont van azokkal, akikkel az alkotásban együtt tudunk lebegni: akiknek volt bátorsága kinyílni, és ereje maradni.


Nem ego, titulus, pénz, karrier mozgatja, hanem valami egészen más.

Kép: Kasia Derwinska

Kutya örökbefogadási kisokos – Útmutató a felelős döntéshez

Olvashatsz most néhány állat örökbefogadáshoz szükséges gyakorlati tanácsot, hogy ne az utcára dobás, a menhelyre leadás vagy likvidálás legyen a vége.

A felelős állattartás a következők végig gondolásával kezdődik.

  1. Nem elég a vágy! A veled egy háztartásban élők részéről is szükséges a beleegyezés, a későbbi konfliktusok elkerülése végett, és azt megelőzve, hogy végül megszabadulj tőle.
  2. Idő, idő, idő! Érdemes mérlegelned milyen termetű és mozgásigényű kutya idomul az lakhelyedhez, és idődhöz. Le tudod-e kötni az energiáit? Mennyi időt lesz naponta egyedül?
  3. Nyisd ki a pénztárcádat! Értsd meg, a kutyák iránti szeretet kevés, komoly anyagi elhatározás és kötelezettség is. Átlagosan 15 évig gondoskodnod kell egészségééről, komfortjáról, táplálásáról. Az anyagi helyzeted egy esetleges állás nélküli időszakban is fedezi-e a kutya szükségleteit?
  4. A gazdiságot tanulni kell! A legtöbb esetben ott kezdődnek a kutya családi integrációs gondjai, hogy a szülők úgy vélik azzal, hogy teljesítették a gyermekük kutyavágyát, nem kell tanítaniuk gyermeküket a felelős magatartásra. A szülőkben a gyerek felé elvárássá alakul ez a nagy felelősség, aztán jön a düh, csalódottság és sokszor elfogadhatatlan módon a megszabadulás a vége. A gyerek még nem tud 100 %-ig ellátni egy kutyát. Viszont fontos, hogy érezze, segítségre talál a szüleiben, mindez elsajátítására. Ha mégis őt szeretnétek gazdinak, előtte adjatok számára olyan kihívást, amellyel bizonyítja a kitartását. (pl. egy hónapig minden reggel korábban kelni, hogy „kutyát sétáltasson, vizet és ennivalót készítsen ki.)
  5. Ne hagyd magad átverni! Ha menhelyről, gyepmesteri telepről hozol el kutyát, oltási kiskönyv, chip és örökbefogadási szerződés legyen a zsebedben, amikor kilépsz onnan. Az állatorvosnál, amilyen hamar csak lehet, írasd át a chip adatait a tiédre. Ha egy másik gazdi ajándékozza tovább, az oltási kiskönyvért csapdosd az asztalt. A nevedre íratás itt is ugyanúgy fontos.
  6. Irány az iskola! Ha anyagilag megteheted mindenképp iratkozz be kutyaiskolába. Egymás megismerése, kondicionálása harmonizálja a következő éveiteket.
  7. Ingyen tudás! Használd a youtubeot, és a szakportálok segítségét is vedd igénybe. Ismerkedj a kutyaetikettel, a kutyafuttatókban elvárható magatartással.
  8. Hirdesd az igét! Az gazdátlan állatállomány változásért mindannyian tehetünk. Ha elkötelezted magad az örökbefogadás szemlélete mellett, mesélj róla másoknak, ítélkezésmentesen, és kerülve a paternalista beszédet. Ne ítélkezz azért, mert mások vásárolják a kutyát, akkor arra hívd fel a figyelmet, milyen fontos a szaporítók és tenyésztők megkülönböztetése.  

Tanulni és tanítani kell a gazdi létet, a felelős magatartást, hiszen néhány évtized alatt jelentősen átalakult a kutya családokban betöltött szerepe. A funkcionális szemléletet felváltotta a holisztikus. Az eddigi láncon tartott, házőrző funkciót vagy a társadalmi státuszhoz kötött szórakozás és foglalkozások átalakulását (vadászat, terelés) a hobbi állattartás szemlélete váltotta fel. Főként köszönve ezt a sok lakásban tartható kisméretű kutyafajták népszerűségének, az elmagányosodás és társadalmi elidegenedés erősödésének, a kutyák széleskörű képességeinek kiaknázására irányuló tudományos eredményeknek (mentő kutyák, állat asszisztált terápiás kutyák térnyerése).

Azonban ez a változás gyorsabb volt, mint a kapcsolódó tudás és kultúra elsajátítása.

Fotó: Kalocsai Adrienn – tabukhangja.hu

Koronázott halál

Halál, mint az Élet társa.

Halál, mint tabuink királya, királynője.

Halál, mint elkerülhetetlenség.

Halál, mint halandóságunk tükre.

A halál a járvány miatt, észrevehetőbben átlépte a küszöböt.

Sejtem, jelentősen kevesek maradtak, akik az olvasásban ezeddig eljutottak, hiszen a halál szótól a legtöbben azonnal összerezdülnek. A halál az életünk része, megváltoztathatatlan törvény ez. Így a félelem, melyet táplálunk miatta, inkább elszakít egy tiszta valóságtól.

A koronajárvány szembesít a halálfélelem jelenlétével.  A pandémia lehúzta azt a bizonyos elfedő szőnyeget a halállal szembeni félelmeinkről, melyet oly menekülően söprögettünk társadalmilag, az elmúlt évtizedekben, évszázadokban. Szociológiai, pszichológiai, antropológiai tanulmányok sora szól arról, miképp is változott meg a halálról való gondolkodásunk, hogyan próbáltuk eltávolítani a mindennapjainkból. Sikertelen próbálkozás volt, hiszen eltávolíthatatlan.

A századokig természetes módon családi körben kiadott utolsó lehelettől, a halott ember látványától eltávolodtunk, s új arcot erőltettünk rá. Főként a filmekben mutatott szerephalál arcaként és a bűnügyi hírek száraz tényszerűségeként.

Súlyos gond, hogy a médiában és közbeszédben mára a halál egy számadat lett, statisztikára redukálódott, egy-egy fénykép fehér lepedővel letakart testekről, szembesít adósságunkkal. A halált ki akartuk zárni az életből, a járvány visszahozta nekünk.

Rejtve dolgozni kezd a lélekben. A halálról való beszéd hiánya, a halandóságunk elfogadhatatlansága, szorongást vált ki, eszköztelen, megoldatlan, kiszolgáltatott létállapot érzését adja.

Van, aki felismeri, van, aki tagadja, van, aki segítségre lel lelki vezetőjében, terapeutájában, vagy olykor könyvekben. Azonban oly sokan felismerés nélkül szoronganak hetek óta, otthonukba zárva, a fel-fel bukkanó adatokkal és képekkel próbálnak kezdeni valamit, egymaguk, belül, támasz nélkül.

A járvány térdre kényszerítette az emberiséget, tudjuk nem először és nem is utoljára tette. Az egészségügyi rendszerek fejlesztése jó irány, azonban a társadalomnak mentális, irányt mutató segítségre is szüksége van, mely a hittől való eltávolodás után szétforgácsolódott, egyéni útkeresések maradtak. Úgy vélem, a halált a közösségi beszélgetések tárgyává kell tennünk, közelebb engednünk, a számokon túli arcát meglátva.

Ment(ett) – A kutya örökbefogadás lélektana 2. rész

Alba immár 8 hónapja ébreszt reggelente, ahogy kis karmai kopognak a padlón, olyan, mint a tűsarkúban sétáló nőt követő hangáradat. Hogy is jutottunk idáig?

Az első részben leírtam, hogyan választottuk ki. Folytassuk most az első találkozással. A gyepmesteri telepre 30 perccel hamarabb érkeztünk, mivel nyomatékosította a vezető, ne késsünk el, mert…..

A „mert” utáni dologra gondolni sem mertem, így inkább hamarabb toporogtunk az ajtóban, a kislányommal és a férjemmel. Az egy órás odavezető úton egy szót sem tudtam szólni, annyira befelé figyeltem.

Kedvesen fogadtak, egyből papírmunka jött. Alba akkor még sehol. Majd eljött a várva várt pillanat, elhangzott a mondat a vezető szájából: hozom a kutyát. Úgy izgultam, mint egy érettségi bizottság elé készülő diák, mint egy a templomi bevonulás küszöbén álló menyasszony, mint az újszülöttjét karjába vevő izgatott édesanya.

És ekkor a feszültség, az izgalom, az érzelmek érkeztek, potyogni kezdtek a könnyeim ezalatt a pár perces várakozás alatt. Néhány légzőgyakorlat visszahozott, és akkor megjelent a karban hozott kiskutyám. Szerelem volt. Mérhetetlen boldogság.

Büdös volt, és piszkos, két fürdetésre volt szükség még „szalonképes” állapotba hoztuk hazaérkezése után, majd időt és teret hagytunk neki otthonunk felfedezésére. 1-2 nap alatt kialakult komfortosabb mozgása körünkben, azonban múltjának nyomatai jelentkeztek.

Felmosó és seprűtől való félelem, bizonyos férfitípusokkal szembeni rémület, más kutyákkal való szocializálatlanság. Igazolódtak, amit a menhelyen lévők mondtak, bántalmazott, vert kutya ő.  

Ez csak megerősített abban az elhatározásban, amit még gazdivá válásom előtt megfogadtam: kutyaiskolába iratkozunk be. Megvártam, amíg az oltási programja lezajlik, amely plusz 2 hónapot vett igénybe, aztán el is kezdtük a szakértővel történő tréningjét, pontosabban az én tréningemet. Hiszen a kutyaiskola inkább szól a gazdiról, mint a kutyáról. Arról, hogy egy nyelvet beszéljünk, megértsem a mozdulatai mögött rejlő érzést és gondolatot, akár a játszmákat.

Alba, az oktatónk megfogalmazása alapján idézve: érzékeny kutya.

Félelmei és gátjai folyamatos türelemmel és gyakorlással nagyon gyorsan gyümölcsözőek voltak, mérhetetlen ragaszkodása, bizonyítási vágya, tüneményes játékossága, töretlen lelkesedést adott nekem is a kutyaiskola tanulási kötelezettségéhez.  Jómagam is transzformálódtam a tréning során, szavak nélkül tudott tükröt tartani számomra.

Megmutatta a dimenziót, amikor a szavak nem téríthetnek el, úgy, ahogy az ember világban. Amely világban, a szavak az adó és fogadó között olykor eltérő jelentésűek. A prekoncepciók emberi világát örömmel hagytam el egy tiszta kommunikációs közegért: ahol egyértelmű volt, hogy mikor csinál hülyét belőlem, mikor irányítok én, mikor kell átlépnem belső korlátaimat. Megmutatta milyen a kamaszkor, milyen helyzeteket teremt, és milyen reakciót indukál.

Számomra kiemelten fontos volt, hogy gyermekünk ennek az örökbefogadási és szocializációs folyamatnak teljes részese, megélője legyen, benne is nyomatokat hagyjon az állatok és emberek nem rendezett magyar viszonya, a felelős állattartás alapelveinek építése, az etológia, mint tudomány megismertetése.

Alba családunk negyedik tagja. Csak remélem az áldást, mely hosszú közös életet ad számunkra.

fotó: Kalocsai Adrienn – tabukhangja.hu

Alba újjászületése – adoptálj! (videó)

Szeretem, ahogy megörül nekünk, ahogy minden zacskócsörgésnél remél, ahogy a tiltott zónánál próbálkozik, ahogy néz, ha tudja rosszat csinált, ahogy kopog a lába, ahogy hozza a játékát a leglehetetlenebb helyzetben, ahogy remeg a szája az izgalomtól apportírozáskor…..TÁRS.
Kérlek, fogadj inkább örökbe, minthogy szaporítótól vegyél.

Kedvcsinálóként bemutatom az én kiskutyám életét, a menhelyről elhozott pillanattól az átlagos mindennapjainkig.

Ment(ett) – A kutya örökbefogadás lélektana 1. rész

Állatvédelem nem kizárólag állattartóknak.

2019. tavaszán kezdődött az érzés. Törte az utat, bennem. Kutyát szeretnék, egy új családtagot.

Ez a vágyam, lappangó, elfojtott érzésből 30 éve megvalósítatlan maradt, eddig a pontig. Itt már tudtam, a hangszínem, a kortesbeszédeim és az elszánt arckifejezésem jelezte a családnak: most kétség nélkül helye van az életemben, és az életünkben.

Családi egyeztetés megtörtént, és elindult a belső és külső folyamat. 2019. októberére, hat hónap alatt értünk az út végére, vagyis inkább egy új út elejére.

Olvasd hát el, milyen érzések nyertek teret, milyen csodálatos is az állat örökbefogadásának lélektana, milyen kis kavicsnak tűnik a nagy tóban, mégis szikla lett.

A kutyám neve Alba, – eredetileg a bevált menhelyi gyakorlattal sokadszorra elnevezett Heidi nevű kiskutya – egy Budapesttől nem oly távoli város gyepmesteri telepéről 2019. októberében költözött be hozzánk, és szívembe egy életre. Pulijellegű kutya, a fajta temperamentumának jellegzetességeit, legnagyobb örömünkre hozva.

Miközben ezeket a sorokat pötyögöm, halk szuszogása melegíti a bokámat.
De ne rohanjunk, menjünk vissza egy kicsit, az első kérdésektől nézve a gazdisodás folyamatát.

Habár már bőszen az állatvédelmi mozgalmak, jogszabályok és állatvédelmi javaslatok tengerében fürödtem, mégis felvetődött bennem a tenyésztett kutya kontra örökbefogadás kérdése. Számomra egyetlen oka volt csupán: nem az egészség, a genetikai aggodalom, a fajtatisztaság merült fel, hanem a terápiás kutya kiképzés lehetősége, mely rejtve, halkan vágyként kezdett felsejleni bennem. Hiszek az állatasszisztált terápia csodálatos erejében, légyen szó hospice-ról, mindennapi életet segítő vagy fejlesztő helyzetről.

Azonban erősödött az érzés: a vágy és a belső valóság közti eltérés. Egyre hangosabb lett, utam lélekben egyre jobban a menhely felé vitt. (Természetesen nem zárja ki az állatasszisztált lehetőséget a “honnan” érkezés, de az esély a temperamentumbeli alkalmasságot, mely bizonyos fajtákra jellemzőbbek, kisebb volt). Az okot nem tudtam, hagytam a vezetést az égiekre, és el is érkezett a következő fázis.

Menhelyről menhelyre járva, kutyákat szabadidőnkben sétáltatva, bújva a szakirodalmat és a menhelyek facebook fényképeit, tisztulási folyamat zajlott. Milyen méretű, nemű és alaptemperamentumú kutya passzol a mi egységünkbe.

Felsejlettek a nemről és méretről a válaszok, így – a sajnos nagy kínálatból – szűkíteni tudtuk a keresést.

Amikor megláttam a piszkos, rémült 3 hónapos kiskutyám fényképét, talán szerelmi költeménybe illő sorokkal tudnám a sejteken átfutó érzést leírni. Villámcsapásként ért, tudtam, ő az. Ő lesz a kutyatársam.

Alig tudtam kivárni a másnap reggelt, hogy telefonálhassak. És mindössze 3 nap telt el, már hoztuk is haza, festékmaradványokkal a bundájában, eldugult végbélnyílással, halálra rémült tekintettel.

Ha tovább olvasnád közös utunkat, nézz vissza egy nap múlva a blogra (a facebookon vagy itt az oldalon.)

Alba hazaútja a menhelyről (2019)
Alba hazaútja a menhelyről (2019)

Tabuk hangja – A belső hang

Napok óta dolgozom ezen az íráson. Mozgat, olykor gyötör, olykor örömöt okoz. Váltakozása egy hosszú viharos folyamat csendesülő utózengéje. Pattogtak az érzések, “mikor jó írni erről?”, “kell-e írni róla?”, “érthetően írok-e róla?”, vagy a nagy infózajban elveszik a mondandóm, pedig azt súgja az ösztönöm: kell ez, s nem csak nekem.

Először is: a blogom tartalmilag nem változik meg, formailag igen. TrustParency névről Tabuk hangjára váltottam, és egy weboldallal is bővítettem. (Itt olvasgatsz épp.)

Miért? Azért, mert megérkeztem egy másik fázishoz. (A trustparency egy startup ötletem neve volt, kölcsönöztem magamtól, mert az elején még nem a tabuk, mindinkább az átlátható társadalmi működés és társadalmi bizalom kérdése hívogatott csupán.)

Amikor elkezdtem, nem tudtam, mit alakít bennem.

Most már látom, a tabum feldolgozását segítette, pontosabban a tabuimét. A traumáimmal szembeni küzdelmem egy esszenciális módja volt ez. Kutattam, elmélyültem, kapcsolódtam magamhoz, és tettem ezt egyre többször olyan témákban is, melyek nem az “enyémek”.

Ez a kapcsolódásom segített másoknak is. Így ezzel az erővel mentem tovább az utamon, célok és elvárások nélkül. Engedtem az áramlást, és ekkor belül megleltem egy megállót, ahol mindenképp időznöm kell.

Jött egy gondolat decemberben, majd nem suhant tovább, maradt: egy alapítvány gondolata, amely a társadalmi tabukat teszi felismerhetővé a gyermekek és a felnőttek számára. Ismeretet, érzékenységet, szolidaritást tanítva fúziós eszközökkel, törve a tabuk erejét, és jövőjét, törve a tabukat körüllengő csendet.

Megijedtem ettől, így keresni kezdtem a kifogásokat, a “miért ne csináljam?” érveket, mint téglákat pakoltam, a fal kezdett működő gátként szolgálni ösztönöm robajló zuhataga ellen. Majd jött a belső erőm, ellenállásom feloldása után, engedtem az intuíciómnak. Megnyugvás volt a jutalmam.

Az elengedés, a falak bontásának eredménye, hogy az alapítvány a bírósági bejegyzési eljárás státuszában van. (Ennek a gyermekemnek a nevét, a csapattagokat, céljait, eszközeit, ha hivatalosabbá válik, akkor megosztom Veletek.)

Tenni szeretnék többet, s még többet, magamért és a társadalomért, amiben élek, aminek része vagyok.

Ez a belső kapcsolódásom, a külvilágban is helyet kapott. Társak érkeztek, érkeznek az alapítványi célok elérése érdekében.

Fokozódik a küzdelmem.

A blog formailag átalakult, de még mindig: szól rólam és szól Nektek, akik kapcsolódni tudtok.

Erősebben, talán hangosabban is.