Koronázott halál

Halál, mint az Élet társa.

Halál, mint tabuink királya, királynője.

Halál, mint elkerülhetetlenség.

Halál, mint halandóságunk tükre.

A halál a járvány miatt, észrevehetőbben átlépte a küszöböt.

Sejtem, jelentősen kevesek maradtak, akik az olvasásban ezeddig eljutottak, hiszen a halál szótól a legtöbben azonnal összerezdülnek. A halál az életünk része, megváltoztathatatlan törvény ez. Így a félelem, melyet táplálunk miatta, inkább elszakít egy tiszta valóságtól.

A koronajárvány szembesít a halálfélelem jelenlétével.  A pandémia lehúzta azt a bizonyos elfedő szőnyeget a halállal szembeni félelmeinkről, melyet oly menekülően söprögettünk társadalmilag, az elmúlt évtizedekben, évszázadokban. Szociológiai, pszichológiai, antropológiai tanulmányok sora szól arról, miképp is változott meg a halálról való gondolkodásunk, hogyan próbáltuk eltávolítani a mindennapjainkból. Sikertelen próbálkozás volt, hiszen eltávolíthatatlan.

A századokig természetes módon családi körben kiadott utolsó lehelettől, a halott ember látványától eltávolodtunk, s új arcot erőltettünk rá. Főként a filmekben mutatott szerephalál arcaként és a bűnügyi hírek száraz tényszerűségeként.

Súlyos gond, hogy a médiában és közbeszédben mára a halál egy számadat lett, statisztikára redukálódott, egy-egy fénykép fehér lepedővel letakart testekről, szembesít adósságunkkal. A halált ki akartuk zárni az életből, a járvány visszahozta nekünk.

Rejtve dolgozni kezd a lélekben. A halálról való beszéd hiánya, a halandóságunk elfogadhatatlansága, szorongást vált ki, eszköztelen, megoldatlan, kiszolgáltatott létállapot érzését adja.

Van, aki felismeri, van, aki tagadja, van, aki segítségre lel lelki vezetőjében, terapeutájában, vagy olykor könyvekben. Azonban oly sokan felismerés nélkül szoronganak hetek óta, otthonukba zárva, a fel-fel bukkanó adatokkal és képekkel próbálnak kezdeni valamit, egymaguk, belül, támasz nélkül.

A járvány térdre kényszerítette az emberiséget, tudjuk nem először és nem is utoljára tette. Az egészségügyi rendszerek fejlesztése jó irány, azonban a társadalomnak mentális, irányt mutató segítségre is szüksége van, mely a hittől való eltávolodás után szétforgácsolódott, egyéni útkeresések maradtak. Úgy vélem, a halált a közösségi beszélgetések tárgyává kell tennünk, közelebb engednünk, a számokon túli arcát meglátva.

Halálünnep

Hirtelen megnőtt a harcos keresztények száma hazánkban.
Hirtelen milyen felháborodás övezi ezeknek a napoknak a hagyományait itt a facebookon.
“A Mindenszentek nem tökfaragásról szól”, “Magyarok vagyunk nem amcsik” típusú kommentek.

Ad 1.: Halloween kelta ünnepi hagyaték.
Ad 2.: 3 különböző napról beszélünk. Egymás után. #Halloween, #Mindenszentek és #Halottak napja.

És akkor induljon innen a mai érzelemhullámom.

A mi kis családi hagyományaink teremtésének járatlan útján olykor botladozva, de a kreálás izgalmát megélve, meg kell mondjam: mind a három nap tökéletesen belefér az életünkbe.

Tegnap hárman, gyermekünkkel együtt buliztunk itthon egy jót. Faragtunk tököt, jelmezbe bújtunk, zene és tánccal vígadtunk.

Ma pedig elcsendesedtünk. Reggeli után elővettük a gyertyákat, és mindannyian elmondtuk, kiért gyújtunk gyertyát, milyen #veszteségélményt, gyászt hoz a nap elő belőlünk.

Halottainkon túl, olyan még élő emberekért is gyújtottunk, akik életünknek már nem részei, de veszteség kapcsolódik nevükhöz a lelkünkben, tehát gyász folyamatot indukált.

A gyász és halál, az élet része. Ezek a napok arra szolgálnak, hogy a bennem rejlő, halállal és veszteséggel szembeni félelmeimet, fájdalmaimat felszínre hozzam, dolgozzak velük, beszélgessek róluk. (!) Kortól függetlenül.

És igen! A halál örömmel is találkozhat, teret adok tehát olyan ünnepeknek, amelyek segítik a halál tabujának törését.

Nem attól leszek jó ember, hogy tökéletesre takarítom a sírt és a legdrágább mécsest vásárolom. Nem attól lesz a félelmem és múlandóságom csekélyebb, mert percekig állok a sír felett, közben azon mélázva, mikor indulunk haza.

A félelmem attól lesz kisebb, hogy szembenézek vele, és ott kezdem, hogy kimondom.
“Félek a haláltól”
“Félek, hogy nem lesz elég időm”
“Hiányzik a süteménye, a nevetése, az ölelése, hiányzik a lénye”……

És akkor elkezdődik egy út.

Elmélyültem, alámerültem, megéltem a fájdalmat, a félelmet, és az elengedés örömét.
Éltem.