Koronázott halál

Halál, mint az Élet társa.

Halál, mint tabuink királya, királynője.

Halál, mint elkerülhetetlenség.

Halál, mint halandóságunk tükre.

A halál a járvány miatt, észrevehetőbben átlépte a küszöböt.

Sejtem, jelentősen kevesek maradtak, akik az olvasásban ezeddig eljutottak, hiszen a halál szótól a legtöbben azonnal összerezdülnek. A halál az életünk része, megváltoztathatatlan törvény ez. Így a félelem, melyet táplálunk miatta, inkább elszakít egy tiszta valóságtól.

A koronajárvány szembesít a halálfélelem jelenlétével.  A pandémia lehúzta azt a bizonyos elfedő szőnyeget a halállal szembeni félelmeinkről, melyet oly menekülően söprögettünk társadalmilag, az elmúlt évtizedekben, évszázadokban. Szociológiai, pszichológiai, antropológiai tanulmányok sora szól arról, miképp is változott meg a halálról való gondolkodásunk, hogyan próbáltuk eltávolítani a mindennapjainkból. Sikertelen próbálkozás volt, hiszen eltávolíthatatlan.

A századokig természetes módon családi körben kiadott utolsó lehelettől, a halott ember látványától eltávolodtunk, s új arcot erőltettünk rá. Főként a filmekben mutatott szerephalál arcaként és a bűnügyi hírek száraz tényszerűségeként.

Súlyos gond, hogy a médiában és közbeszédben mára a halál egy számadat lett, statisztikára redukálódott, egy-egy fénykép fehér lepedővel letakart testekről, szembesít adósságunkkal. A halált ki akartuk zárni az életből, a járvány visszahozta nekünk.

Rejtve dolgozni kezd a lélekben. A halálról való beszéd hiánya, a halandóságunk elfogadhatatlansága, szorongást vált ki, eszköztelen, megoldatlan, kiszolgáltatott létállapot érzését adja.

Van, aki felismeri, van, aki tagadja, van, aki segítségre lel lelki vezetőjében, terapeutájában, vagy olykor könyvekben. Azonban oly sokan felismerés nélkül szoronganak hetek óta, otthonukba zárva, a fel-fel bukkanó adatokkal és képekkel próbálnak kezdeni valamit, egymaguk, belül, támasz nélkül.

A járvány térdre kényszerítette az emberiséget, tudjuk nem először és nem is utoljára tette. Az egészségügyi rendszerek fejlesztése jó irány, azonban a társadalomnak mentális, irányt mutató segítségre is szüksége van, mely a hittől való eltávolodás után szétforgácsolódott, egyéni útkeresések maradtak. Úgy vélem, a halált a közösségi beszélgetések tárgyává kell tennünk, közelebb engednünk, a számokon túli arcát meglátva.

Ember és járvány

Embernek maradni járvány idején.

Eljött az idő, amikor a fegyelem hangsúlyosabb, mint máskor.

A félelem és pánik természetes reakcióját, amit hetek óta a sajtóorgánumok jelentősen generálnak, fel kell váltsa most a társadalmilag felelős magatartás.

HOGYAN?

A társadalom egyének csoportja.

Amit az egyének tesznek az lesz – annak mértékétől függően – tömegesen jellemző.

Ezért a következőket javasoltam magamnak:

Maradjak nyugodt! Ne felejtsek el hinni abban, hogy egy nyugodt társadalom vészidőben segíti tagjait, épp ezért ne felülről várjam a nyugalmat, mert nem onnan fogok meríteni!

Ne bélyegezzek meg másokat minősítéseimmel, mert könnyen a homlokomon találok a nagy osztogatásból!

Nem gyávaság a közösségi programjaimat, találkozóimat elhalasztani, ha attól nyugodtabbnak érzem magam. Van más megoldás.

Nem gyávaság azt mondanom “nincs puszi”, ha attól nyugodtabb vagyok.

Nem gyávaság patikába mennem, ha attól nyugodtabb vagyok.

Csak lássam, hogy ha a félelem, lássam, ha a szorongás, lássam, ha az #aggodalom vagy épp az ösztönöm dolgozik bennem.

Ha tisztán látok, nyugodtabb vagyok, fegyelmezettebbé válok, és a vészterhesebb pillanatban felelősen tudok majd dönteni.