Tabuk Tabuk nélkül

Azért felemelő ezekkel a “nehezebb” témákkal foglalkozni, mert az Élet összerendez olyan emberekkel, akikkel kialakul egy energiaáramlás, és szinte ismeretlenül mélységig jutunk.
Akikkel egy beszélgetés alatt valódi csendtörés jön létre, tabuink kölcsönösen asztalra kerülnek és a kapcsolódások csodás élményt adnak.

Sok a lelkes, sok a hang, sok a szakértő, de mondhatom közülük, azokkal tudok igazán alkotni, akikkel a kapcsolódás létrejön.

Volt és lesz olyan, ahol hiába volt meg a szakma, nem tudunk addig együtt alkotni, amíg falak vannak. Stabil rés nélküli bástyák, melyet a sérülés téglái tettek egyre magasabbra.
Tudom, mert fájdalmas úton romboltam le én is a sajátomat. Félelem, fájdalom, bátorság és erő kellett a bontásomhoz. És még több erő a nem újraépítéshez, mely élethosszig feladat.

Mindenki más, mégis egy közös pont van azokkal, akikkel az alkotásban együtt tudunk lebegni: akiknek volt bátorsága kinyílni, és ereje maradni.


Nem ego, titulus, pénz, karrier mozgatja, hanem valami egészen más.

Kép: Kasia Derwinska

Tabuk hangja – A belső hang

Napok óta dolgozom ezen az íráson. Mozgat, olykor gyötör, olykor örömöt okoz. Váltakozása egy hosszú viharos folyamat csendesülő utózengéje. Pattogtak az érzések, “mikor jó írni erről?”, “kell-e írni róla?”, “érthetően írok-e róla?”, vagy a nagy infózajban elveszik a mondandóm, pedig azt súgja az ösztönöm: kell ez, s nem csak nekem.

Először is: a blogom tartalmilag nem változik meg, formailag igen. TrustParency névről Tabuk hangjára váltottam, és egy weboldallal is bővítettem. (Itt olvasgatsz épp.)

Miért? Azért, mert megérkeztem egy másik fázishoz. (A trustparency egy startup ötletem neve volt, kölcsönöztem magamtól, mert az elején még nem a tabuk, mindinkább az átlátható társadalmi működés és társadalmi bizalom kérdése hívogatott csupán.)

Amikor elkezdtem, nem tudtam, mit alakít bennem.

Most már látom, a tabum feldolgozását segítette, pontosabban a tabuimét. A traumáimmal szembeni küzdelmem egy esszenciális módja volt ez. Kutattam, elmélyültem, kapcsolódtam magamhoz, és tettem ezt egyre többször olyan témákban is, melyek nem az “enyémek”.

Ez a kapcsolódásom segített másoknak is. Így ezzel az erővel mentem tovább az utamon, célok és elvárások nélkül. Engedtem az áramlást, és ekkor belül megleltem egy megállót, ahol mindenképp időznöm kell.

Jött egy gondolat decemberben, majd nem suhant tovább, maradt: egy alapítvány gondolata, amely a társadalmi tabukat teszi felismerhetővé a gyermekek és a felnőttek számára. Ismeretet, érzékenységet, szolidaritást tanítva fúziós eszközökkel, törve a tabuk erejét, és jövőjét, törve a tabukat körüllengő csendet.

Megijedtem ettől, így keresni kezdtem a kifogásokat, a “miért ne csináljam?” érveket, mint téglákat pakoltam, a fal kezdett működő gátként szolgálni ösztönöm robajló zuhataga ellen. Majd jött a belső erőm, ellenállásom feloldása után, engedtem az intuíciómnak. Megnyugvás volt a jutalmam.

Az elengedés, a falak bontásának eredménye, hogy az alapítvány a bírósági bejegyzési eljárás státuszában van. (Ennek a gyermekemnek a nevét, a csapattagokat, céljait, eszközeit, ha hivatalosabbá válik, akkor megosztom Veletek.)

Tenni szeretnék többet, s még többet, magamért és a társadalomért, amiben élek, aminek része vagyok.

Ez a belső kapcsolódásom, a külvilágban is helyet kapott. Társak érkeztek, érkeznek az alapítványi célok elérése érdekében.

Fokozódik a küzdelmem.

A blog formailag átalakult, de még mindig: szól rólam és szól Nektek, akik kapcsolódni tudtok.

Erősebben, talán hangosabban is.